Elég nehéz a több kulcsos adóról úgy írni, hogy az ne tűnjön fotelfilozofálgatásnak, vagy az embert ne küldjék el a náthásba - ezt Bajani még nem érzi át kellőképp, de majd biztosan rájön. A több kulcsos adó lényegében a szolidaritás és felelősségvállalás beemelése az adórendszerbe, amelyet lehet támogatni és lehet utálni is, most arról lesz első sorban szó, hogy ez miért jobb, mintha ilyen elem nem lenne.
Egy normálisan működő, fejlett demokráciában a magasabb jövedelműek - pontosabban gazdagabbak - magától értetődően nagyobb részt vállalnak a közteherviselésből, s nemcsak értékben, hanem arányában is. A magától értetődő attitűd mögött egyrészt szolidaritás van. Ha a szegényebb nem tud eléggé hozzájárulni a köz javaihoz, mert egyszerűen nem keres annyit, akkor ezt a hiányt a gazdagabbak pótolják ki. Azért, hogy legyen közvilágítás, burkolt út, közoktatás, ilyesmi. Elég baj az neki, hogy szegény, mással akkor ne is legyen gondja - banálisan leegyszerűsítve ez a lényeg.
A másik vetület a felelősségvállalás. Mivel én gazdagabb vagyok, mint az átlag, ezért felelősséggel tartozom azért a társadalomért, amely hozzájárult ahhoz, hogy én gazdagabb legyek. Igen, a társadalom mindenképp hozzájárul ahhoz, hogy a gazdagabb még gazdagabb legyen, mert például finanszírozza az oktatást, akár a felsőoktatást is. Ha úgy tetszik, az átlagnál a nagy számok törvénye alapján magasabb jövedelmű diplomások a magasabb adókulcsukkal visszafizetik az egyetemi oktatásuk költségét. De ez a társadalom biztosítja a magas jövedelmüket is, egy lakatlan szigeten, valljuk be, elég nehéz bevételhez jutni. Összességében nem tartják istentelen dolognak, ha magasabb az adójuk. Nyilván mindig lesznek, akik ezt vitatják, de a többség elfogadja.
Miért hangzik ez Magyarországon iszonyatosan szarul? Ennek több oka is van. A legkézenfekvőbb, hogy a hazai több kulcsos rendszernek marhára semmi köze nem volt a szolidaritáshoz, csak az adóbevételek maximalizásához. Ezzel összevág, hogy adott kulcsok felett még a legszolidárisabbak is beintenek, a derék németek Liechtensteinbe vagy Monacóba cuccolnak át, a kevésbé racionális Depardieau pedig orosz állampolgár lesz. Itthon a magas kulcsot azonban már az átlagbérhez közel alkalmazták, ami nagyjából egy foghúzással ért fel - nem is csoda, alsó középosztállyal 36 meg 40 százalékos szja-t fizetni elég durva. Érthető, hogy ez a kör idegzsábát kap most a több kulcsos szja felemlegetésével.
Részben ebből következik a második ok, a svarc. A kiazahülyeakiennyiadótfizet hozzáállás teremtette meg a minimálbéres BMW-esek, az oldjuk meg okosba, fizessük zsebbe hozzáállást, aminek következtében a kiindulópont elég jelentősen módosult. Már nem a gazdagabbak fizettek magasabb kulcsot, hanem azok, akik nem tudták elsunnyogni a bevételeiket. Innentől pedig nem nagyon áll meg a felelősségvállalás sem, hiszen az nem össztársadalmi ügy, hanem a lúzerek vigasza.
A harmadik ok ezektől független. Ez a szolidaritás alapvető hiánya. Nemcsak hagymázas, adófilozófiai szolidaritásé, mint a de jó érzés több adót fizetni, hanem bármilyené. Számos tanulmány megemlékezett már a magyarok szélsőséges individualizmusáról, ami egyáltalán nem jelent dicséretet. Ez a mentalitás részben összefügg a forgóajtón utolsónak belépő, de elsőként kijövő ügyeskedő hozzáállással, de a saját boldogulás mindenek felettiségével is.
Nem érdekel semmi, csak hogy én jó pozit fogjak, jobb munkám legyen, közelebb parkolhassak a teszkó bejáratához és kevesebbet kelljen sorba állni. Nem csinálok meg szívjóságból semmit, nem adakozom, nem támogatok. Ebből a sündisznóállásból nagyjából az olyan katasztrófák tudják kiszakítani az embereket, mint egy bazi nagy árvíz vagy iszapömlés. A mindennapi önkéntes munka, nonprofit szervezetek rendszeres támogatása, bármiféle plusz hozzájárulás csak elvétve fordul elő, sokszor akkor is csak azért, mert az én gyerekem oviját kell kifesteni, akkor az az én érdekem is.
Egy ilyen szétesett társadalom nem képes arra, hogy felnőttként kezelje az egy kulcsos - több kulcsos problematikát. Ezt kiválóan mutatja, az óvodás reflexeket előhívó rezsicsökkentés is: nem számít a következmény, ha kapunk egy szelet csokit. Kit érdekel, hogy kié volt, kit érdekel, hogy nem fogunk ebédelni, kit érdekel, hogy kirohadnak a fogaink.