Sosem éltünk demokráciában és most sem abban élünk. A kérdés nem az, hogy az épp aktuális miniszterelnök és a kormány milyen intézkedéseket talál ki, ami az épp aktuális ellenzés számára elfogadhatatlan és antidemokratikus. A kérdés az, hogyan éljük meg a demokráciát. És a válasz az, hogy sehogy. Az csak a máz, hogy demokrácia, ha szavazhatunk négyévente, illetve aktuálisan egy-egy népszavazáson. Ez így évente nagyjából egy iksz behúzását jelenti, ami nem túl sok. Valójában csak porhintés. Hogy lássuk, mi hiányzik, érdemes egy olyan történetet megnézni, amelyhez sem tárgyában sem egyéb módon nem kötődünk.
Az alap a következő: az unióban a számos irányelv egyike a halászati. Ennek lényege, hogy az európai felségvizeken kvótához kötött a halászat, adott fajta halból csak adott mennyiséget hozhat partra egy-egy halászhajó - ha a tonhalkvótát egy halász kimerítette, már csak a többi fajból hozhat ki a partra. A hálóból persze nem lehet kitiltani a kvótán felüli halakat, vagyis a fogást át kell válogatni, s a kvótán felülieket vissza kell dobni. Csakhogy azok addigra elpusztulnak, tonnaszám dobnak vissza selejt címén döglött halakat - vagyis az irányelv lényege, hogy maradjon hal a tengerben, nem juthat érvényre.
Hugh Fearnley-Whittingstall, a River Cottage műparaszt szakácsa - aki mellesleg a halfogyasztást is szeretné feldobni és népszerűsíteni - saját küldetésének tartotta az irányelv újraírását. Egyrészt mert értelme nincs, hiszen a gyakorlatban nem megvalósítható, másrészt mert összességében óriási károkat okoz, hiszen a halak elpusztulnak, de azokat még ingyen sem lehet az éhezőknek vagy árvaházaknak adni. Mit tett HFW? Brutális nyilvánosság mellett kampányt kezdett több fronton. Az egyik cél az volt, hogy a brit parlament (mindkét háza) törvényi szinten utasítsa el az unió kvótaszabályozását. A másik, hogy az unió maga írjon normális kvótatörvényt. A harmadik, hogy a brit konzervgyártók ne vásároljanak olyan halat, amelyet hálóval fogtak - mivel így olyan hal is áldozatul esik, amelyből nem lesz étel. És természetesen próbálta megtanítani a briteket halat sütni.
A brit parlamentben egy képviselő nyújtott be indítványt, amely mellé HFW állt. Amellett, hogy külön sorozatot készített a témáról, amely rendszeresen tudósított az aktuális történésekről, ő maga is kampányolt. A szavazás napján az utcán szólította le a képviselőket, hogy hogy fognak szavazni, hatalmas luftballont állított fel a Lordok Háza elé. A Tescóban (s más konzervgyártónál) kérdőre vonta a gazdasági igazgatót, hogy miért sablonszöveget írnak a konzervekre (a Tesco elkötelezett, hogy a lehető legtöbbet megtegyen a tenger élővilágáért), ahelyett, hogy csak bottal fogott halat vásárolnak fel.
Ezt követően a parlament és a felsőház is elutasította az uniós kvótaszabályozást, a Tesco elsőként hagyott fel a hálós halászattal - s majdnem az összes nagy konzervgyártó rövid időn belül csatlakozott. Brüsszelben HFW egy hatalmas installációt készített, ahol egy tévéképernyő egyrészt folyamatosan meséli a történetet, másrészt folyamatosan mutatja azok számát, akik csatlakoztak a kvótaszabályozást elutasítókhoz - eddig majd 840 ezren adták a nevüket a kampányhoz.
S hogy ez mitől demokrácia? Mert volt egy ember, aki képes volt élni a jogaival, és kampányt indított - nem telepanaszkodta a sajtót, hanem cselekedett és hírt gyártott belőle. Mert a parlament komolyan veszi a népképviseletet. Az egyik képviselő azt felelte a kérdésre, hogyan fog szavazni: természetesen igennel, tehát elutasítja az uniós szabályozást, mert több választójától is ilyen tárgyú levelet kapott. Vagyis a választók kérnek valamit a szavazatukért cserébe, és ezt meg is kell adni nekik. A képviselők nem a pártjukat és nem saját magukat képviselik, hanem a körzetüket. Mert a Tesco, látva a nyilvánosságot, nem merte felvállalni, hogy ő legyen a gonosz vállalat. Egy demokráciában ezt nem lehet megtenni - akkor sem, ha egy-egy vállalat, mint a Ryanair üzleti koncepciót épített erre. S ha a Tesco megmutatta, hogy ő valóban felelős gyártó, akkor a többi sem lehet másmilyen - s a felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy egy kiló lisztet ad az éhezőknek karácsonykor, hanem a tevékenységével, működésével összefüggő felelősséget mutatja, mert elsősorban kereskedelmi vállalat és nem jótékonysági intézmény.Nem, nem minden vállalat felelős, s nyilván a Tesco sem mindig az. De az esetek többségében az akar lenni, és ez nagyon sokat számít.
Ennek csírája sincs meg Magyarországon. A szélsőségesen individualista nem dicséret. Az azt jelenti, hogy az egyének elszigeteltek és nem érdekli őket semmi. Nem akarnak kiállni semmiért és nem hajlandóak lemondani semmiről. Nem érzik, hogy tenniük kell valamit, mert nem érdekli őket, ha hiteltelenné válnak. S mivel az emberek többségében ilyenek, épp ilyenek azok is, akik képviselik őket. Lehet legyinteni, hogy néhány száz év múlva nekünk is fog menni, vagy hogy majd a gyerekeinknek jobb lesz, de ha mi nem kezdjük el, akkor még az unokáinknak sem lesz más élete.
