Semmi meglepő nincs azon, hogy épp az egyetemisták vonultak először utcára. A Békemenet és a Milla, illetve annak permutációja egészen más tészta, ők politikai célzattal kívánták megmutatni, hogy tényezők, hogy rájuk számítani kell. Ezzel ellentétben az egyetemisták azért vonultak utcára, foglaltak el hidakat és kormányhivatalokat, mert eldurrant az agyuk. A keretszámok kertek alatt kitalált és végrehajtott csökkentése lehúzta náluk a rolót.
Nem hiszem, hogy esetükben ez valamiféle utolsó csepp lett volna valamiféle pohárban. Egy egyetemistát nem érdekel az egykulcsos adó, a 65 év felettiek ingyen utaztatása, a nyugdíj, de túlságosan a magánnyugdíj sem, az IMF talán igen, de azért annyira biztos nem, hogy emiatt hőzöngjenek. Érdektelenségük nem azzal magyarázandó, hogy semmit sem tudnak a világról, vagy önzők, hanem mert egészen más nézőpontból látják a dolgokat. Egy húszéves épp csak megkapta a szavazati jogot, épp csak elkezdte hallatni a hangját, épp csak elkezdett újságot olvasni - azt még nem, de a neten már olvas híreket. És borzasztóan idegesíti, hogy nem hallgatják meg a véleményét, s ha meg is hallgatják, nevetséges és ócska reakciót kap. Ezt 30 fölött már nem veszi zokon annyira az ember, talán a fásultság miatt, talán azért, mert elég gondot jelent a hitel meg a villanyszámla, és különben is a kicsi megint bepisilt az oviban. Egy egyetemista azonban rettenetesen ki tud ezen akadni. És most rettenetesen ki is akadtak.
Nem csak a keretszámok miatt. Amiatt is, hogy a miniszterelnök szerint a 10,4 ezer támogatott helyen nincs semmi meglepő, ez már meg lett mondva korábban is. Amiatt is, hogy a kormány azt gondolta, hogy most is elég lesz, ha átnevez: elég, ha a diákhitelt felsőoktatási tandíjtámogatásnak (vagy minek) hívják. Lehet, hogy az átnevezés megy a szociális hozzájárulási adóval, a pénzügyi tranzakciós illetékkel vagy effélékkel, de most a diákhitellel nem fog menni. Az akkor is a tandíj tulajdonképpeni teljes megjelenését jelenti, ha nemzetiszín szalaggal is kötik át a hitelszerződést és békegalambok szedik fel onnan a nemzet kenyerének morzsáit.
De történt más is. Nem ez volt ugyanis az első eset, hogy a diákok vonultak, gyűltek, tiltakoztak, most mégis nagyot ütött a felháborodásuk. Korábban ez belügy volt. És nem azért, mert a keretszám módosítása nem a felsőoktatás része ugyanúgy, mint a Corvinus feldarabolása vagy egy egyetem megcsúfolása egy el nem vett, majd elvett doktori cím miatt. Korábban ezek a megmozdulások fiatalos hőbörgések voltak, de legjobb esetben is a "végül is igazuk van, amúgy meg ráérnek, még nincs vizsgaidőszak" megjegyzéssel lehetett támogatni ezeket. Most - amellett, hogy amúgy már vizsgaidőszak van - más a helyzet. Mindenki - rendben, nagyon sokan - magukénak érzik a tiltakozást.
Már rég nem arról van ugyanis szó, hogy hány támogatott hely lesz 2013-ban vagy 2014-ben. Akinek semmi köze az egyetemistákhoz, mert maga már rég lediplomázott, a gyerek pedig még csak most tanul szorozni, azt nem igazán érdekli, hogy technikailag hány darab finanszírozott hely legyen. Legyen annyi, amennyi lehet. Az emberek többsége azért támogatja az egyetemistákat, mert van egy jól körülhatárolható csoport, amelyik ki mert állni - a Békemenetet vagy Millát politikai hovatartozástól függően le lehet fújolni. Civilek mentek utcára, akiknek elegük van. Ezért sokan érezhetik úgy, hogy az egyetemisták nemcsak a finanszírozott helyekért, hanem az elégedetlen és egy sor ok miatt felháborodott és dühös országért és az ország nevében vannak az utcán. Értünk is, akik nem merünk csinálni semmit.
Mert a húszéveseken kívül senki sem mer csinálni semmit. A korábban sztárolt akárhány közgazdász konferenciákon kesereg, vagy külföldről írja semmitmondó kommentárjait, de ez is egyre megy, hiszen aki kritikát fogalmazott meg a kormány munkájával kapcsolatban, a következő egyeztetésre már nem kapott meghívót. A vállalati szféra nem mer véleményt nyilvánítani, mert komplett szektorok attól tartanak, hogy az ő ágazatuk is kaphat valamilyen különadót, vagy az ő szervezetüket is nevetségessé teszik, ellehetetlenítik. Gazdasági szakértők, tanácsadók és ügyvédek inkább nem mondanak semmit, mert az még mindig jobb, mint konfrontálódni. A visszavonulásnak, lapításnak élő és tökéletes példája a Magyar Bankszövetség semmittevése, de ebbe a körbe tartozik a Mabisz is, amely ráadásul tagjainak nem is engedélyezte az önálló nyilatkozattételt semmilyen, a biztosító szektort érintő kérdésben.
Mindig a húszévesek csinálnak forradalmat, mert ők képesek annyira hinni abban, hogy van értelme szót emelni, hogy pusztán ezért is bármire képesek. Persze benne van a történetben az is, hogy egy húszévesnek nincs veszíteni valója, hiszen neki nem kell eltartania senkit, nem felelős semmiért és senkiért saját magán kívül. Valójában azonban nem erről van szó, hanem a hitről, hogy hegyeket mozgat meg az akaratuk. Akkor mozgasson.