Az MNB legújabb inflációs prognózisára úgy csapott le a kormány, mint gyöngytyúk a takonyra: 2,6 százalék, ilyen még soha-soha, ihaj csuhaj tillajlárom. Hát igen, kár, hogy ez így önmagában sokat nem jelent. Természetesen, iszonyat jól néz ki, és ártani nem árt - annyira -, de elbízni kár volna magunkat. Az államnak persze jól jönne, ha némi extra bevételt szerezhetne az infláció révén, de nem lehet egy seggel ennyi lovat megülni, összességében jobb, ha nem száll el az adat. De örülhetünk-e felhőtlenül ennek?

Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, talán sosem volt olyan, hogy az inflációt ne egyszeri sokkok alakították volna. Az egyszeri sokkok adóemelések vagy hirtelen jövedelemkiáramlás miatt történtek jellemzően, vagyis az adatot az egyszeri hatások fölfelé tolták. Emellett az a hatás is érvényesült, hogy a lakosság és a piac folyamatosan magasabb inflációs várakozásokat fogalmazott meg a prognosztizáltnál, ami valójában is feljebb nyomta az árakat. Míg azonban az egyszeri hatásoknak, így egy adóemelés okozta plusz bevételnek vagy akár egy szja csökkentés, béremelés okozta jövedelemkiáramlásnak nincs maradandó következménye - adott idő alatt a hatás kikopik -, addig a lakosság várakozásának igen. Ez ugyanis egy folyamatos inflációgerjesztő folyamat.

Mindezen hatások most egy csapásra eltűntek. Jövedelemkiáramlásról kár beszélni, az szja csökkentés hatása már régen elmúlt, a béremelés alig volt. Az adóemelések nem gyakorolnak direkt hatást, hiszen az a lakosságnál csak közvetve jelennek meg. Vagyis lényegében semmilyen egyszeri hatás nem tolja most fölfelé az indexet.

Lefelé annál inkább. A rezsicsökkentés elég jelentős nyomást jelent, bár ezt már valamelyest a korábbi prognózisába is beleszámolta a jegybank, most emiatt fogott vékonyabban a ceruza. Emellett nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy normál körülmények között a recesszió is lefelé nyomja az indexet - lásd Japánt, a sziget évek óta összeszorított fogakkal próbál némi inflációt generálni, sikertelenül. Nem csoda, egy döglődő gazdaság nem képes erre, most egyszerűen ez is érvényesül. És persze igen nagy bázisról indultunk, vagyis ez önmagában kisebb inflációt feltételez azonos körülmények között.

Összességében a 2,6 százalékos indexnek egyetlen jelentősége van, hogy technikailag kisebb, mint három, amely szám az unióban igen nagy jelentőséggel bír. Emiatt mindenképp fel kell vésni a dicsőségtáblára - ez nyilván meg is fog történni, ráadásul hopp, épp azt követően lett ennyire kicsi az érték, miután a Simor nevű elhúzott a jegybankból. (Most abba ne menjünk bele, hogy 300 fölött is ekkor vert tábort az euróárfolyam.)

Valójában kár, hogy ennek az értéknek akkor lenne valóban jelentősége, ha legalább valami halványan emlékeztetne arra, hogy itt egy működő gazdaság van és egy nagyjából épelméjű kormány. A fél százalékos növekedés, a 600 ezer munkanélküli, a GDP arányosan 40 százalék fölötti centralizáció, a 80 százalék fölötti adósság és a hiányszám teljesíthetetlensége mellett azonban ez az inflációs adat kábé annyit ér, mint színvaknak a kifestő vagy analfabétáknak a hírlap előfizetés. És ha a mostani, erőteljesen lefelé tartó egyszeri hatások elmúlnak, akkor majd kiderül, mennyit is ér ez az egész.