Brüsszel a jelek szerint nem hagyja annyiban, hogy kedvenc kis unortodox tagállamában komplett piacot nyúl le az állam pár hét leforgása alatt: az utalványpiac monopolizálása miatt indított kötelezettségszegési eljárást tovább víve az ügy a luxembourgi bíróság elé került. A bizottság azt állítja, hogy ez egyszerűen einstand volt, az állam erőszakkal monopóliumot alakított ki azzal, hogy adózási szempontból súlyosan hátrányos helyzetbe hozta a korábban meghatározó piaci szereplőket.
Kedvezmény csak az állami utalványra jár, a többi bekaphassa. S mivel a kedvezmény nagyjából 30-35 százalék terhet jelent - a döntés óta emelkedett a kulcs -, a normál pedig 51-et, könnyű belátni, melyiket választották a munkavállalók. Felesleges mellébeszélni, hogy bizonyos helyzetekben tök versenyképes a nem állami kibocsátású utalvány, hiszen a piac gerincét a klasszikus cafetéria adja, a többi csak csokireszelék. Az pedig látszott, hogy csak azt lehet eladni ezen a területen, amihez adókedvezmény kapcsolódik.
Brüsszel szerint ez sérti a szolgáltatási irányelvet és a szabad vállalkozáshoz való jogot. Ebbe elég nehéz belekötni, hiszen az történt, hogy az állam 2011 végén kitalálta, ez neki kell, és törvényalkotási jogával visszaélve versenyképtelenné tette a korábban itt tevékenykedő vállalkozásokat. Teljesen mindegy, hogy ezek a cégek hova vitték a profitjukat és hová nem, ez ugyanis nem változtat az einstand tényén. Mellesleg ezeknek a cégeknek a bevétele egyenként kisebb volt, mint amennyit a Közgép két év alatt osztalékként kifizetett. Csak az összehasonlítás végett.
A legérdekesebb az, hogy az állam mindezt nem vitatja. Nem azzal érvel, hogy de nem is, meg ezek gusztustalan csigaevők, és lopják ki a pénzt az országból, amit meg nem lehet hagyni. Nem. Az állam picsog. Hogy milyen fasza ki szociális nyaraltató programot hoztak létre és hány rászoruló tudott eddig nyaralni. És nem is állami pénzből. És ezt most a gonosz bizottság tönkre akarja barmolni.
Eleve rossz az érvelés. Egyrészt a jogsértést nem írja felül, hogy az mi célból történt, közérdekre hivatkozni, amely háttérbe szorítja az egyes cégek érdekeit pedig nevetséges. Az más kérdés, hogy a szociális üdültetés forrásának előteremtésére - márpedig a kormány szerint kizárólag ez a célja az egész utalványosdinak - miért kell egy ennyire bonyolult és drágán finanszírozható rendszert felépíteni? Az utalványokat le kell gyártani, ki kell küldeni, be kell gyűjteni, adminisztrálni kell estébé, egy sor költséges és munkaigényes feladat van az egésszel. Mire a pénz befolyik és költhetővé válik, addigra jelentős hányada megy el a sok szirszarra. Nem épp hatékony módszer.
Másrészt most tényleg azzal akar érvelni az állam, hogy amit neki kellene csinálnia, azt mással finanszíroztatja? Hiszen a picsogás során kiemeli a minisztérium: nem állami pénzből finanszírozódik az egész és ez milyen jó. A szociális üdültetés, ha már van ilyen, állami feladat. Mint ahogyan az egyéb szociális juttatásokat sem lehet leosztani a piacon, ezt sem kellene. Ez azonban rohadt sokba kerül, és minek szűkítse az állam a maga költségvetési keretét, ha mástól el lehet venni?
Volt hasonló szociális üdültetés, az üdülési csekkhez kapcsolódott. Az ücs-öt mindig is az állami tulajdonú üdülési alapítvány bocsátotta ki, osztotta és fosztotta, a gigantikus kezelési költségből pedig futotta évente egy-két milliárd gyerekek és nyugdíjasok nyaraltatására. Ez a piac azonban kellett a Szép kártyának, pontosabban az OTP-nek, s az ő nyakukba ilyen szarságot nyilván nem lehet varrni, piacgazdaság van elvégre. Inkább zúzzuk le a többi utalványost és ezt a programot fizessük abból, amit onnan lenyúlunk. Fasza kis terv.
Nagyjából itt kezdődött a magántulajdon tiszteletének megszűnése. A "nekem az kell" érzés elborította a kormány agyát, akár egy négyéves kis hisztérikának a játékosztályon, s az utalványosokat követték a plakátosok, trafikosok, földbirtokosok. Reméljük, az agyunkat nem irigylik el.
