Volt tegnap egy hír, ami a hetekkel ezelőtt kialakult apátiámat egyszerre szétszaggatta, és agyamat a korábban megszokott idegállapotba lökte, amit a káromkodással egybekötött hadonászással lehetne legjobban ábrázolni. Nem volt nagy ügy a hír. Csepreghy Nándi hosszú nevű helyettes államtitkár azt mondta: már kevesebb mint 200 milliárd forint van hátra ahhoz, hogy Magyarország 100 százalékban lehívja a 2007-2013-as időszak fejlesztési forrásait.
És ez azért oly igen fasza dolog, mert eddig (dobpergés) egyetlen ország sem volt képes erre. Hát ez most tényleg visszaadta a hitem, dagad a magyar keblem, hogy háhá! bezzeg mink megmutatjuk, merről fúj a passzát. Magyarország tehát - idézi az MTI a derék miniszteri szakmunkást - teljesíti a kormány legfontosabb fejlesztési vállalását.
Hogy izé. Nem lehetett volna mondjuk csak egy kicsivel értelmesebb célt megfogalmazni? Mert annak, hogy mi akkor száz százalékban lehívjuk a forrást kábé annyi értéke van, mint annak, hogy meg tudunk-e zabálni 15 képviselőfánkot tíz perc alatt. Nagyon faszák vagyunk, tényleg ilyen teljesítményre kevesek képesek, de arra a kérdésre, hogy teszem azt finom volt-e a süti, nem tudunk érdemi választ adni. Nem csak azért, mert időnk sem volt megízlelni, külön választani a nyelvünkkel a tejszínhabot és a krémet, leemelni a kis tetőt a habról, ne adj isten a kalapkával belekanalazni a krémbe. Azért sem, mert a végén az egészet kirókáztuk a picsába.
Ez a baj ezzel a remek vállalással. Hogy elbaszunk 8200 milliárd forintot hét év alatt, és kábé olyan dolgok jutnak eszünkbe róla, hogy aha, uniós támogatásból fejlesztettük az esztergomi vasutat. Amit három év építgetéssel, másfél év csúszással sikerült úgy megcsinálni, hogy öt perccel rövidüljön a menetidő. Meg főtereket meg tököm tudja, mi mindent. Stadiont, ahová kutya sem megy ki.
De jó! Nem a mi pénzünkből ment! Igen, kár, hogy ez a poén csak egyszer süthető el, utána meg maradnak a szükségtelen beruházások, és a töketlen vállalati szféra. Mert azt az uniós csatlakozásunktól fogva nem sikerül normálisan megoldani, hogy a cégek lehetőség szerint hosszabb távon is hasznosuló ügyekre kérjék az uniós támogatást, ne pedig úgy költsék el, mint valami lottónyereményt. Nincs rá pénzem, de ha ingyen van, megcsinálom. Nagyon perspektivikus.
Ami pedig a legszomorúbb, hogy a vállalatok mellett a kormány is kábé ilyen óvodás szinten közelíti meg a kérdést. Pedig lett volna eszméletlenül sok pénz arra, hogy értelmes dolgokra költsük, csak az államnak normális célokat kellett volna megfogalmaznia, ehhez képest a teljes forráslehívási mechanizmus arra ment ki, ez a pénz lehetőleg itt rohadjon meg és ne máshol. Minden más mellékes szempont volt. Na jó nem. Mert számított az is, hogy az szükséges számú haver legalább kivitelezői szinten érdekelt legyen.
De ezt meg nem illik reklámozni.
