Az utóbbi bő fél évet egy kacsafarmon töltöttem a zsanai gáztározótól egy köpésre, és mivel a madárinfluenza miatt erősen megcsappant állományt a lehető leggyorsabban fel kellett hozni az exportmegrendelések miatt, nem sok időm volt Hoppálpétereken, Németszilárdokon vagy Kósalajosokon agyalnom, blogolásról nem is szólva.
A kacsa állandó munkát ad, nincs különösebb szezonja, mint a báránynak vagy a halnak - a bárányt Olaszországban lehet jó áron eladni húsvét előtt, a halat meg hát tudjuk -, ráadául a jószággal amellett is foglalkozni kell, hogy csak ki vannak hajtva a szaros udvarra. E tárgyban szerte kell oszlatnom egy közkeletű tévedést: a kacsa nem azért van egy homokos, poros udvaron, mert a kacsatartók rohadék igénytelen állatok, hanem mert a kacsaszar mindent kiirt. Ebből kellene gyomirtót csinálni, mert ahova a kacsák szarnak, ott nem nő fű, a schönbrunni kastély labirintusát is kiszarnák a kacsák egy szezon alatt. Ez különösen azért bosszantó, mert májusban-júniusban jönnek az esők, a kacsák ott ülnek a szakadó esőben, két nap után a szaros sár már bokáig ér, a kibaszott kacsát mocskosak, mert nem tudnak máshova menni csak a maguk által terméketlenné szart homokba, mindennek tetejében ilyenkor büdösek, mint a kolera. Közben arra gondolsz, hogy a kacsatoll aranyat ér.
Kacsatenyésztő úgy lettem, hogy a céget, ahol dolgoztam, felvásárolta Mészáros Lőrinc, és a vezérkar már jó előre megnyugtatott, hogy ki leszek rúgva a picsába. A munkaügyi központban széttárták a kezüket, hogy csak a közmunka jöhet szóba per pillanatnyilag az én esetemben (mert a szabadon lévő álláshelyekre túlképzett vagyok), de diplomámra való tekintettel a KFKI-ban avarszedőként a gondnok keze alá dolgozhatok. Mondtam, hogy a hidegben fázik a lábam, úgyhogy télire nem lesz jó ez a munka, fűtött helyiség kéne. Hát az nincs, csak Zsanán. Nosza, legyen Zsana, szép vidék a Homokhát.
Természetesen csak trógernak vettek fel, nem is baj, élő kacsát akkor láttam először (kurva nagyok a zsugorfóliában megszokotthoz képest). Mutogatták, erre a keltető, ott a kiskacsák melegedője, amott a szortírozó, a dögkút meg ott az üzem végében a budin túl, de még a fasoron innen. Kérdeztem, nem akarnak-e pályázni, uniós pénzre, gépesíteni, rámenni a kacsamájra, ilyenek. Néztek, hogy most ezzel mit akarok. Minek gép? Minek máj? Ha van gép meg máj, attól még nem lehet eladni, mondta az üzemvezető. Vevőre kéne pályázni, Mihály bátyám, ilyen gépesített vevőkre, mondta Józsi, a kora ellenére már foghíjas fickó, akinek a segédje lettem. A gépesítést még egyszer-kétszer megkaptam - gyere, Géza, gépesítsünk kávét, és Józsi felrakta a kotyogóst a kis kettes sparheltra -, és rendszerint kiröhögtek.
A munka kemény volt, de világos és egyszerű. Ha elbasztál valamit, másnap már megvolt az eredménye: döglött kicskacsák, egymást tépő jószágok, viszont ha mindent jól csináltál, akkor nem történt a világon semmi. Hajnali kelés, a sparhelten a második kávé még pirkadat előtt, kacsaszar kislagozása, vízcsere, kaja, állomány átnézése, takarítás órákig, döglött állatok összeszedése, rókacsapdák ellenőrzése (védeni kell a kis Vuktól az állományt, mert könnyű rábaszni, csak egyszer szabaduljon be). Az ÁNTSZ-es fazont mindig csak a távolból láttam, az mindig egy kis para, hogy még mindig cimbora-e vagy már nem. Este újabb víz és kajakör, aztán haza, lemosni a kacsaszarszagot, és másnap reggel négykor kelés. Hajnalonta, amíg jött le a kotyogóson a kávé, néha kimentünk Józsival nézni a napfelkeltét. Az, az a semmi, az volt a legjobb.
Amikor lejárt a közmunkás szerződésem, szinte cimboraként búcsúztunk el Józsitól, még Mihálybá, az üzemvezető is hátbaveregetett. Ez történt az elmúlt fél évben.
Persze nem. Fingom nincs, van-e Zsanán Mihálybá által üzemvezetett kacsafarm, és dolgozik-e ott fogatlan Józsi. De még annak is sokkal több értelme lett volna, ha kacsák alól lapátolom ki a szart az elmúlt fél évben, mint annak, hogy újabb és újabb posztokat írjak arról, hogy mennyire unom az idiótákat Magyarországon. Reméljük a legrosszabbat 2018-tól, és legalább nem fogunk csalódni.
