Nem ezek legoptimistább napjaim. Nézem a gyereket és már előre szégyellem magam azért, amit rólam fog gondolni, amikor felnő. Hogy mi a szart csináltunk? Amikor fiatalok voltunk, amikor mi voltunk reménység és minden egyéb, ami már nem vagyunk. Előre szégyellem magam, amiért neki kell megcsinálnia azt, amit nekünk kellett volna. Persze az én apám is ugyanezt gondolhatta, mielőtt végképp elitta az eszét. Hogy valamit ők basztak el de nagyon, ha nem sikerült érdemben előrébb lépniük, és ránk maradt a feladat, hogy valami félig élhető országot, világot építsünk. Ezek alapján persze a mi gyerekeink sem indulnak neki valami nagy eséllyel annak, hogy jobbak legyenek, mint mi. Pedig voltaképpen ez az egyetlen illúzió, amibe ringtatja magát egy szülő, hogy majd legalább ő jobb lesz, neki jobb lesz.
De mitől lenne jobb? Ehhez alapvetően az kellene, hogy a világ, amelyben él, egyre magasabb minőséget képviseljen. Az emberek egyre okosabbak, belátóbbak, kedvesebbek, mittudoménmik legyenek és a barbár tahóságot, a röfögő igénytelenséget, a céltalan erőszakosságot általánosan elfogadhatatlannak tartsa a sokaság. Mindenki járt jó osztályba és rossz osztályba. A kettőt az különböztetni meg, hogy a jó osztályban a tahók kisebbségben vannak, a rossz osztályban meg többségben. Ez lenne az elvárás nagyban is. De lehetséges, hogy valaha így legyen? Ha a tahók vannak túlerőben az osztályban, akkor a tehetségesből stéber lesz, az okosból okostojás, a kedvesből balfasz. És senkinek sem éri meg még okosabbnak, még kedvesebbnek lenni, mert minek, a maximális cél csak a túlélés lehet. Az átlag nem érzi majd a késztetést, hogy jobb legyen, inkább belesimul a szarba, mert az az egyszerűbb.
Egy ilyen világban jónak lenni igazi szívás. Cak az igazán elkötelezettek vállalják ezt a szarvihart, mert köszönet az nincs benne. A tahók csak kiröhögik, oldalba hugyozzák, nekik, az úgyvenezett jóknak meg marad az erkölcsi győzelem. Nagyon szép ez is, kár, hogy nem lehet belőle villanyszámlát fizetni. Mivel jónak lenni szívás, tahónak lenni viszonylag kényelmes, ha a tahók kerülnek többségbe, akkor vége a dalnak. Lehet küzdeni, erőn felül teljesíteni, váteszként villogni, minden teljesen hasztalan lesz. Persze az embereknek kellenek a jók, különben elviselhetetlen lenne a sok röfögő tahó. De ezek a hősökké avatott figurák aztán semmi, de tényleg semmi jóra nem számíthatnak, hosszú távon feleszik őket a disznók. És jöhet a következő hős, hogy tompítsa a fájdalmat.
A végeredmény pedig az, hogy a disznóol környékén felbukkanó extrém alakok, hovatovább hősök valmiképp élhetővé teszik az életet, de csak annyira, hogy legyünk olyan balgák, hogy elhisszük, van esély. Van esély a változásra, a jobbra, a szebbre, persze nem nekünk, mert minket már felőröltek a tahók és a disznók, de még inkább az érdektelenség. Majd talán a gyerekeink. Ja, majd ők. De mindennek fényében mégis mit kellene mondanunk a gyerekeinknek? Legyenek hősök? Higgyék el, hogy majd nekik több hősük lesz, mint nekünk? Mondjuk, hogy nyugi, majd jönnek a hősök, csak melléjük kell állni? Vagy azt, hogy szarjanak mindenre és húzzanak el innen, amíg még lehet. Legyenek önzők, és szorítsák össze a szemüket és a szívüket.
Mi a faszt mondjak a gyerekemnek?
Nem, a megfejtés nem az, hogy fideszes=tahó, nem fideszes=jó. A tahó=tahó, a jó=jó. A posztnál kikapcsolom a kommentelést, mert nem vagyok kíváncsi sem a Birca, sem a többi faszfej hülyeségére. Ha meg egyetértesz, akkor komment helyett tegyél valami önzetlent a héten.
