Az első félév végén már csak 75 136 tagja volt a magánnyugdíjpénztáraknak - írta a Világgazdaság a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) adatai alapján.
Egy Fradi meccsen vagy egy Sziget napon baromi jól nézne ki ennyi érdeklődő, de nemzetgazdasági szinten ez a zéróval egyenértékű. Vagyis ha valaki egészen véletlenül azt gondolná, hogy a magánnyugdíjpénztáraknak bármi esélye is van a túlélésre, akkor azt gondolja át. Nem azért mennek persze tönkre a mnyp-ak, mert 25 ezer hitetlen elhagyta a virágzó oázist. Már 100 ezer tagnál is halálra voltak ítélve. A kérdés akkor és most is ugyanaz: meddig húzzák és mi lesz azt követően?
Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Még ha feltételezzük is, hogy a pénztárak túlélik a Matolcsy György névre keresztelt természeti csapást, nem fenntarthatók, nagyjából tíz évük lehet hátra. Persze 2014 még nagyon messze van, addig az értelmező szótárból is ki lehet törölni a pénztár kifejezést, de most ezt nagyvonalúan hagyjuk figyelmen kívül, tételezzük fel, hogy Sziddhárta György és guruja ommogva kívánja végigkövetni a folyamatot.
A mnyp-akat saját kis tagjaik fogják tönkretenni. A mnyp tagok két nagy csoportra oszthatók: akik a pénz miatt maradtak, és akik dafke. A pénz miatt maradtak néhány év múlva nyugdíjba vonulnak. Mivel a járadékfizetés rendszere nincs kidolgozva - s értelme sem lenne kidolgozni azt -, a pénzüket nagy valószínűséggel egy összegben viszik el. Ám ezzel ugrik a megmaradt vagyon jelentős része. A dafke brigád ugyanis pár százezer vagy pár millió forintot halmozott csak fel, s itt jelentős pótlásra sem lehet számítani. Új tagok nem lesznek, a régiek pedig csak önszorgalomból fizethetnek, attól pedig sokat nem várhatnak a pénztárak.
Összességében tehát a megmaradt néhány pénztárnak nagyjából addig van ideje, amíg az ötvenes korosztályba tartozó tagjaik el nem mennek nyugdíjba. Utána roló. Akinek volt egy kis esze, az persze ezt eddig is tudta - talán a 25 ezer hitetlen nem. Az ő reakciójuk nagyjából olyan volt, mintha rossz vonatra szálltak volna, de ahelyett, hogy megvárták volna a következő állomást, a nyílt pályán ugrottak ki az ablakon, így most a fogukat szívva battyoghatnak a mezőn.
Ami nem mindegy a dafke csapatnak, az az, hogy mi lesz utána. Ha már vasút: nagyjából úgy néz ki, hogy a vonat halad a pályán, leugrani most már teljesen értelmetlen, ám azt mindenki tudja, hogy a folyóhoz érve gondok lesznek, mert még nincs kész a híd. A nagy kérdés tehát az, hogy mire odaérünk, kész lesz-e. Abban is van rizikó, hogy a nyomorult mozdony széthullik a puszta közepén, de még ezekkel a kockázatokkal is sokkal jobb a a vonaton ülni, mint gyalogolni és abban bízni, hogy felvesz minket valaki.
Lefordítva: a magánpénztárak és tagok helyzetét valahogyan rendezni kell. Tudjuk, hogy ez a kormány hogy szeretné rendezni, vagyis a tagoknak és a pénztáraknak addig mindenképp ki kell húzniuk, amíg nem alakul ki más álláspont - vélhetően más kormánytagok révén. Miután a magánpénztári rendszer megszűnt, nem lehet hátradőlni, az elvarratlan szálakat is kezelni kell. Az egyik szál, hogy a nyugdíjba vonulók hogyan kapják meg a pénzüket. Ez viszonylag egyszerű: egy összegben.
És akkor itt rohad le a mozdony a nyílt pályán, mert ennyi szénnel nem tud menni már sehova. A legvégén az utolsó pénztár is kénytelen lesz feladni, ám a benn maradt pénzeket akkor kezelni kell. A pillanatnyi állapot szerint ebben az esetben mindent visz az állam. A tagoknak az az egyetlen esélye, hogy addig ki lehet húzni, amíg nem jön egy másképp gondolkodó gazdasági miniszter. Aki szerint ez a lé nem az övé. Itt jusson eszünkbe, hogy ezért a pénzért cserébe a magánpénztári időszakra csökkentett nyugdíjat kapnak a tagok az éppen aktuális állapot szerint, vagyis ez a pénz aztán baromira nem az államé.
A legjobb, ami történhet az, hogy a tagok pénze átkerül az önténtes ágba - lehet itt felhördülni, hogy szezont a fazonnal, ám valójában ez a legkevésbé életidegen megoldás. Fel lehet ajánlani, hogy a tagok mondjanak le a bennragadt tagdíjukról, cserébe a teljes biztosítotti időszakra teljes nyugdíjat kapnak, akárcsak a nem tagok. De teljesen ésszerű az is, hogy valaki nem akar ebbe belemenni - elég csak ránézni a nyugdíjalapra, máris kiderül, miért. Akkor nekik is kell nyújtani valamit. Az pedig még az önkéntes ágba terelésnél is furcsább megoldás lenne, hogy a magánpénztári pénzt költse mindenki nőkre és italra.
Aggódni tehát értelmetlen, dőljünk hátra, és élvezzük vonatunk utolsó útját.
