Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy a magyar bíróságok beszariak vagy csak örülnek, hogy már rutinszerűen kérdezhetnek ők is, és úgy vannak az Európai Bírósággal, mint mint az egyszeri autós, aki megkapja élete első gps-ét. Némi ellenállás után – nekem ez nem kell, ismerem én a várost és kies hazámat – mégis bekapcsolja, és annyira tetszik neki, hogy helyette gondolkodnak és neki a táblákat sem kell néznie, hogy hamarosan a saját anyjához sem talál el a kütyü nélkül.

A bíróságok is csak lassan kezdtek el ügyeket továbbítani az Európai Bíróságra – voltak persze ilyenek, de a gépezet lassan indult be – mára viszont gond nélkül tovább passzolják a nehezen megválaszolható kérdéseket. Majd Luxemborugban eldöntik, csókolom. Ezzel akkor nincs is gond, amikor a nemzeti és az uniós szabályok feszülnek egymásnak, s a bíróság nem is igazán hivatott arra, hogy az uniós jogot illetően állást foglaljon.

Ám a közelmúltban több olyan ítéletet, végzést is hozott az Európai Bíróság, amelynek lényege az volt: oldjátok meg magatok, ez a ti dolgotok, nem a mienk. Konkrétan a devizahitelesek ügye, a kisker különadó és legújabban egy áfát érintő kérdés is ebbe a körbe tartozik. Mindhárom esetben azt mondta ki az unió bírósága, hogy általánosságban lehet vitatni a felvetett kérdést, ám az eseteket magukat nem lehet csak nemzeti hatáskörben kezelni, mert az a konkrét tényállástól függően vagy megfelelő vagy nem.

Kiskeradónál konkrétan azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy elvben benne van a jogszabályban – amely azóta már nincs is hatályban – a diszkrimináció és a külföldi tulajdonú láncok megszívatása, de hogy a konkrét esetben történt-e szívatás vagy sem, azt döntse el a Kúria. Hát köszönjük, ezt kábé egy sör mellett is meg lehetett volna mondani, miért is kellett ezért egy tök felesleges kitérőt tenni?

Hasonló volt a devizahiteles sztori. A grémium – pontosabban egyelőre a főtanácsnok, aki afféle javaslatot fogalmaz meg a bíróság számára, amely azonban nem köti a testületet – szerint a nemzeti bíróság vizsgálhatja a devizahitel-szerződéseket, ám a szerződések ettől még nem semmisek. Vagyis az adósnak tudnia kellett – elvárható volt hogy tudja – mit jelent az árfolyamkockázat, s a pakliban benne van, hogy a bank tetszése szerint alkalmazza a vételi és eladási árfolyamot. Ám ha mégis gondja van az ügyfélnek – miért ne lehetne – akkor meg pereskedjen nyugodtan.

A harmadik nem annyira jelentős, egy friss áfás ügy, amely az áfa leírhatóságáról szól. Avitás ügyben egy cég kötött egy megállapodást egy olasszal, az olasz azonban nem tudott fizetni, így a szerződést felbontották, az árut pedig a cég visszakapta. Igenám, de korábban az ügylet után ő már fizetett áfát, ezt kérte volna vissza, a hatóság viszont nem adta, mondván ez neki már nem jár vissza. Per, EU Bíróság, amely kimondta: van olyan szitu, amikor visszakérhető az áfa, de a konkrét ügyekben a Kúriának kell döntenie.

Három ügy, három hasonló döntés: van helye a kifogásnak, de ezt csinálja a Kúria, az Ítélőtábla vagy aki illetékes az ügyben. Ez így nagyjából a nesze semmi fogd meg jól kategória, hiszen a bíróság és az ügy károsultja egyaránt elcseszett akár több évet is, és egyértelmű ítélet nem lett a dologból, a sztori megy tovább, ki tudja, meddig.

Nem teljesen egyértelmű, miért fordult a honi bíróság ezekben az ügyekben az uniós testülethez. Talán mert mindhárom ügy elég kényes. Devizahiteles ügyben bármit mondani elég kockázatos, hiszen vagy a bankok agya száll el, vagy a tüntetők mennek az utcára, vagy Orbán Viktor áll neki fenyegetőzni. Különadó ügyében azt mondani pikáns lett volna, hogy ja, az állam tényleg egy köcsög szabályt hozott, szerintünk diszkriminatív, visszajár a multiknak pár tízmilliárd forint. Végezetül: sokba kerülne a költségvetésnek, ha a nemzeti bíróság egyszer csak kimondaná: bocs, NAV, de amit csinálsz, az gáz, ez a cégeknek visszajár, nem érdekel, hogy ez neked hány tízmilliárdodba kerül.

Nyilván sokkal egyszerűbb egy egyébként is utált bagázzsal (unió) elvitetni a balhét, és állni hülyén, hogy nem mi hoztuk az ítéletet. Ez eléggé beszari magatartás. De talán mi vagyunk rosszindulatúak, és valójában a honi bíróságok csak megszokták, hogy van nekik is egy öreganyjuk, akit basztatni lehet, és basztatják is serényen ha kell, ha nem. Vajon melyik lehet az igazi ok?