Előre bocsátom, a Unicef munkája fontos és csodálatos, és a fejlettnek nevezett világnak feladata és kötelessége támogatni a nyomorban élőket más kontinenseken. Nem ezzel van a gond. De kezdem egy kicsit messzebbről.
Szinte minden reggel megállítanak munkába menet a WWF-es fiatal srácok, hogy támogassam a szervezetet, mert szegény bálnák meg jegesmedvék kihalnak. Nagyon sajnálom a bálnákat, tényleg. De nekem itt iszonyatosan messze az óceántól valahogy a zöld harkály meg a fekete farkú mókus, a hétpettyes katica vagy a mocsári teknős fontosabb. Nem sokkal, de mégis. De nyilván az nem olyan menő, azzal nem lehet csajozni, hogy hé, mi gyűjtünk a mocsári teknősnek, mert kiszorítja az ékszerteknős a természetes élőhelyéről. Bezzeg a jegesmedve, az egy jelkép.
Én pedig azt gondolom, ez nem környezetvédelem. Meg az sem, ha halászhajókra köti ki magát valaki a Greenpeace támogatójaként, miközben itthon nem akar tenni semmit. A teknőst rajtunk kívül nem fogja megmenteni senki, mert az nem cool. És egy igazi környezetvédő ezt pontosan tudja, és inkább azért tesz, ami nem annyira látványos, de ha kimegy Gemencbe vagy a Kiskunságba mászkálni, akkor neki fontos, hogy ott ne papírszarvasok és hugarocel túzokok legyenek, hanem igaziak.
Aki azt hiszi, hogy bármi hasznosat is tesz a környezetéért azzal, hogy zsírszegény tejjel issza a lattét a fair trade feliratú papírpohárból, az súlyos tévedésben van. Az csak fedezi magát valami semmibe nem kerülő alibi cselekvéssel, hogy lám. Adtam egy százast a pandákért. De a villanyt nem kapcsolja le maga után, autóval megy akkor is, ha sétálhatna, palackozott vizet iszik, pedig a csapvíz is megfelelő, egyenként csomagolt cukorkákat eszik és a Zarában alig várja, hogy leárazzák a nyúlszőr sálat.
De nem csak az állatvédelemmel van ez így. A Unicef kiváló arra, hogy az emberek megnyugtassák a lelkiismeretüket. Ma is tettem valamit, igazán jó ember vagyok. Fú, jött egy kampány, kétszer is adakoztam, most már nagyon jó ember vagyok. Úgyhogy nyugodt lelkiismerettel át lehet lépni azon a koszos kiskölykön, aki a bolt előtt ül az anyjával. Majd rajta segít más, én segítettem az afrikai éhezőknek. (Magyarországon a szervezet többnyire mobilcégekkel összefogva felvilágosító kampányokat tart a gyerekjogokról, adományt azonban hazai felhasználásra nem, csak általános célra, globálisan gyűjt.) Csak sajnos itthon is vannak éhes gyerekek. Nem, nem hal meg Magyarországon öt percenként egy gyerek, mint Afrikában. De egy pillanat alatt elveszítik több százezren a lehetőséget egy átlagos életre, és ez az a pillanat, amikor megszületnek.
Persze a magyarországi nyomorgó gyerekeket lehet sőt elég könnyű nem szeretni. Munkanélküli szülők, koszos, neveletlen kölykök, akik simán lopnak is a boltban. Igen, vannak ilyenek is, meg mások is. Egy másik kontinensen ez nem látszik. Ha látunk egy súlyosan alultáplált afrikai gyereket, objektíven le tudjuk szögezni, hogy a gyerek nem tehet semmiről, és ez a világ szemét hely, ha egy gyerek csak azért, mert Kongóba születik, gyakorlatilag esélytelen a teljes életre.
De pontosan ugyanez van itthon is. A gondok persze mások, de ez nem a harmadik világ, ez az Európai Unió. Ahogyan egy család számára természetes, hogy van mosógép - akkor is, ha Indiában a Gangeszben kézzel mosnak a nők - úgy az is természetes, hogy egy gyerek részt vehet az oktatásban és lehetőséget kap vinni valamire. Kivéve ha.
Nagyon kényelmes a teremgarázsba behajtani az autóval, felmenni az irodába és utalni az afrikai gyerekek megsegítésére. És utána úgy érezni, hogy most jobb emberek lettünk. Ez lehet is így természetesen. De az egész csak egy álságos önámítás, ha nem akarunk tenni semmit a közvetlen környezetünkért. Ha ezzel letudtuk a jótékonykodást, mondván a kis cigányokkal meg a többi paraszttal foglalkozzon a Máltai Szeretetszolgálat. Mert ez kellemetlen. Mert akkor össze kell hasonlítanunk a saját gyerekünk sorsát és lehetőségét egy fűtés nélküli viskóban élő gyerekével. Nem egy éhező afrikaival, aki annyira távol van minden szempontból, hogy össze sem hasonlítható, hanem egy potenciális osztálytárssal, baráttal. Egy ugyanolyannal. És akkor fel kell ismernünk, hogy ez a szemét világ sokkal közelebb van, mint hinnénk. És itt kezdődik a valódi jótékonykodás.
