Valójában ki gondolta komolyan, hogy egy elhivatott ápolónő képes lesz bármit is elérni? Mégis mire számítottak, akik reménykedtek, hogy egy hatvankilós nő, aki szar pénzből tartja el a családját, majd itt csodát fog tenni? Hogy nem fog tönkre menni? Hogy nem fogja felőrölni a teljesen hiábavaló küzdelem? Hogy nem fog végül összeomlani, amikor a gyereke azt kérdezi ezredszerre is, miért nem vagy itthon, anya?

A forradalmár élet kurvára nem annyira romantikus, mint ahogyan azt elképzeljük. Áll a barikádokon, szónokol, tüzeli a népet, kemény és hajlíthatatlan. Hát persze. Csak azt már nem látja senki, hogy a tartalékai vészesen fogynak, hogy nem tudja, bassza meg, megvenni azt a rohadt minyonos bézbólsapkát vagy tündéres táskát, mert nem futja. Azt már nem látja senki, hogy egyedül cipeli fel a nagy forradalmár a két cekkert a harmadikra, hogy ledudálják a zebráról, mert a faszér nem szedi a lábát.

Azt már nem látják, hogy néha sírva mos fogat, mert már nem tudja, miért csinálja, csak tolja a talicskát, mert mindenki ezt várja el tőle, csak éppen ez a mindenki kibaszottul nincs mellette, amikor kétségbe esve ül a reggeli kávé mellett, mert ezt az újabb napot is végig kell csinálni és szerda este hétkor megint oda kell állni és el kell küldeni mindenkit a kurva anyjába, de lendületesen, és karakán módon, hogy az újságban egy rövidhírnél többet érjen a dolog és húsznál többen jöjjenek ki tüntetni.

Azt akartuk, mi kőkemény fotelforradalmárok, hogy Sándor Mária csinálja helyettünk. Hát nem fogja. Mert ez nem megy. Mert ő egyedül éppen ennyire volt képes, már az is csoda, hogy eddig bírta. Nekünk kellett volna az ő áldozatának tizedét vállalni, annak töredékét kockára tenni, amit ő kockára tett. És nem csináltuk. Ennek az egész nagy ellenállásnak már réges régen nem Sándor Máriáról vagy arról az egyetemista kiscsajról kéne szólnia, akinek nem jut eszembe a neve. Ennek a sztorinak már réges régen a névtelen és beazonosíthatatlan tömegekről kellene szólnia. A szigorú százezrekről, akik olyan lendülettel intettek be a stadionépítő törpeszupernek, hogy csak recseg.

Ehelyett sopánkodunk, hogy jaj, ez a kedves nő elvesztette a hitét. Jaj, felőrölte őt ez a rohadt rendszer. Hát a nagy faszt. Mi hagytuk magára és mi őröltük fel az erejét. Mi, akik még mindig minden reggel elindulunk helybe a lófaszért. A fostosok, akik a főnöküket se merik elküldeni a francba, nemhogy az egzisztenciájukat tegyék kockára. A nem igaz, hogy ezek a szemetek ezt is megtehetik - sisteregjük az indexet olvasva, aztán megyünk és lehetővé tesszük, hogy azok a szemetek még sokkal aljasabb dolgokat is tegyenek. 

Mi vagyunk a szar ország.