Halottról jót vagy semmit. Rendben. Akkor a halottról semmit. Ám arról, amit itt hagyott, amit szanaszét barmolt, amit lezüllesztett, arról azért lehet írni. Meghalt Arthur Finkelstein, a Fidesz fantasztikus kampánytratégája, a mocsokkampány, a hányadékkommunikáció pápája, aki az ember legundorítóbb, legaljasabb és visszataszítóbb ösztöneire építve hízlalta a kormányzópárt szavazóbázisát.

Biztos gyászolja a férje, a családja, mert kurvajó steaket tudott sütni, mert állati jó videót csinált a gyerekek diplomaosztóján és ha kellett, igazi vadállat, vagy éppen riadt bárány volt az ágyban, de mindezt én leszarom. Az sem érdekel, hogy a családjával hogy számolt el, mikor rasszista és homofób szlogeneket agyalt ki, de még az is harmadrendű immár, hogy volt-e bármilyen erkölcsi érzéke.

Én csak azt látom ugyanis, hogy ez az ember a pénzért  bármire hajlandó volt, tökéletesen mindegy volt neki, hogy milyen közvetlen és közvetett hatása lesz a legalantasabb ösztönök csúcsra járatásának. Én csak azt látom, hogy hol tartunk most. Mindenképpen örömteli, hogy a 2018-as választási kampányban már nélkülöznie kell a Fidesznek ezt a szaktudást, bár ha a recept bevált eddig, akkor nem kell nagy tudomány a folytatáshoz.

Persze a stratéga helyett tizderangú senkik agyalnak már egy ideje az újabb és újabb gyűlölet kampányokon, ami meg is látszik. Ma már csak egy öregembert sikerül felmutatni mumusként, s Németh mocsári ragya Richárdnak Szilárdnak köszönhetően a sorosozás inkább paródiába hajlik. Az éppen aktuális kommunikációs megoldás a plakátok lefestése, aminél gyengébb és átlátszóbb műveletet tényleg nagyon nehéz elképzelni. Ötlet nincs, úgyhogy próbáljuk meg mindenkinek befogni a pofáját. 

Amellett, hogy ez nem fog menni, sajnos a korábbi gyűlöletfröccsök már akkora károkat okoztak a közgondolkodásban, hogy fogalmam sincs, mikor sikerül majd ebből a mocsokból kimászni. Olyan ez, mint a Legyek ura: hiába menekültek meg a kölykök, hiába mennek vissza Angliába és veszik magukra a fehér inget és a rövid nadrágot, nem lesznek többé gyerekek, mert sosem múlik el, nem felejtődik el, hogy állat módjára megölték az egyik társukat. Az ártatlanságuknak örökre vége lett ott és akkor.

És vége van a mi ártatlanságunknak is. Nemcsak a fészbúkon fröcsögő, elborult agyú Fidesz-rajongók  ártatlanságának, hanem mindenkiének, aki megélte ezt. Mind lealjasodtunk, mindannyiunkra fröccsent a szarból, akkor is, ha el akartuk kerülni. Ha belenézünk egy bármilyen cikk, poszt, bejegyzés kommentjeibe, látszik az eredmény. Nincs kulturált vita legfeljebb arról, hogy hogy kell a vakondot kibaszni a kertből, de sem társadalmi, sem szociológiai, kulturális kérdésben nincs normális vita. Az nem vita, hogy a többé-kevésbé barátok eldiskurálnak egy könyvről, felmérésről vagy hírről, az sem vita, ha alapvetően egyetértünk, de szerintem kell a halászlébe belsőség, szerinted meg nem kell.

Vita az, hogy mit csináljunk Barecelona után, vita az, hogy kell-e stadion Kisvárda külsőre, hogy elégedettek vagyunk-e a kórházainkkal, iskoláinkkal. Vita az, hogy milyen rendszer szerint támogassa az állam a kulturális intézményeket, vita az, hogy hogyan javítsuk a cégeink versenyképességét, hogyan lehetne enyhíteni a munkaerőhiányt, vita az, hogy hogyan lehetne felszámolni a mélyszegénységet. Ehhez képest már arról sem lehet kulturáltan beszélni, hogy rossz-e a cégeink versenyképessége, valóban aggasztó-e a munkaerőhiány vagy vannak-e szegények az országban.

Mert azonnal beindul az anyázás, a libsizés, bibsizés, komcsizás, nácizás, fidesznyikezés, agymosottazás. Ezt köszönhetjük valójában Arthur J. Finkelsteinnek.