"Ma úgy tűnhet, hogy a magyar kormány szokatlan, sőt logikátlan döntések sorát hozza" - írta a Heti Válaszban Matolcsy György. A nemzetgazdasági miniszter szerint az, hogy a kormány szembeszáll a pénzpiaccal, a bankokkal, a monopolpiacot szerző multikkal, az unióval és más erős érdekcsoportokkal, "nem értelmetlen, csak szokatlan". A nemzetgazdasági miniszter heti jegyzetében Eli Broad könyvét mutatta be. Az amerikai szerző a szokatlan megoldásokat ajánlotta azoknak, akik sikerre vágynak. "Használjuk szerzőnk tanácsát, amely szerint a legjobb kérdés: miért ne? Miért ne lehetne másfél millióval több munkahely, miért ne törhetnénk ki az adósságcsapdából, miért ne lehetne nálunk Európa egyik legversenyképesebb gazdasága, miért ne lehetne alacsonyabb alapkamat és hitelbőség, miért ne lehetne másfél millióval több adózó munkahely?"

Az nyilván nincs benne a könyvben, vagy a recenzor kitépte ezeket a lapokat, hogy ami szokatlan, az még nem biztos, hogy értelmes is. Mert zöldre festeni a hajunkat első pillantásra nyilván szokatlan, de teljesen érthető az Üllői úton. Nem ennyire szokatlan 19-re lapot húzni, viszont biztosan értelmetlen, ha már nálunk van mind a négy alsó. Stoppolni az autópálya belső sávjában pedig egészen szokatlan és teljesen értelmetlen. Persze, használjuk a tanácsot, hogy miért ne, de legalább előtte gondolkodjunk.

Miért ne lehetne másfél millióval több munkahely? Ja, miért ne? Abban senki sem kételkedik, hogy ez csak előnyökkel járna - feltéve, hogy az tényleg munkahely, nem pedig közmunka. Lehet tized százalékokon vitatkozni, de érdemben nem nőtt itt a foglalkoztatás egy fikarcnyit sem 2010 óta. Vagyis egészen nagy szokatlanság ezt a sikertelenséget azzal tromfolni, hogy az eredetileg ígért egymillió munkahelyet feltornázzuk 1,5 millióra. Persze, persze miért ne? Magyarországnak nagy esélye lehet 40 százalékkal emelni a munkavállalói létszámot, ha az USA-nak tized százalékos emelés is alig megy - kétmillió új munkahely teremtődött a százmilliós országban. Egyébként mi a bánatot csináljon az a 1,5 ember folyamatosan szűkülő fogyasztás és beruházás mellett? Ki fizesse őket? Mit állítsanak elő, mit szolgáltassanak? Nem az a kérdés, hogy miért ne, hanem az, hogy eddig - nem kettő, 12 évig - miért nem sikerült. Ezt tudjuk?

Miért ne lehetne itt Európa legversenyképesebb gazdasága? Hát lehetne, de sajnos eközben zuhanunk a versenyképességi listán. Segítek, lefelé zuhanunk, bár a recenzor szerint valójában fölfelé megyünk, nyilván szokatlan módon csináljuk. Lehet lobogtatni a tíz százalékos társasági adót, a 9,4 százalékos tao terhelést, az egy kulcsos szja-t 13,7 százalékos adóterheléssel. Csak ott van még ezek mellett 58 további adónem, aminek következtében itt az egyik legmagasabb a munkaerőköltség, meg ott vannak a szerdán kitalált, csütörtökön megszavazott, hétfőtől hatályos adók. És ez nagyjából olyan, mint az illeték és járulékos költségek nélkül hirdetett repülőjegyek voltak.

Miért ne lehetne alacsonyabb alapkamat és hitelbőség? Az alacsonyabb alapkamatot a cimborák a monetáris tanácsban elintézik, az látszik. De a kisebb kamatért azért hosszabb távon hatékonyabb lehet egyebet is csinálni, mint megkérni négy tagot, hogy megfelelő számot írjon egy sajtpapírra. Hitelbőségre meg talán akkor kellett volna gondolni első körben, amikor a bankokat a gazember szinonimájává tette többek között a recenzor és a főnöke.

De lehet folytatni a miért ne kezdetű listát. Miért ne lehetne az országnak olyan minisztere, aki nem firkál hetente hülyeségeket egy hetilapba, ahol emellett rejtélyes kormányközeli informátorként a kormányülésen elhangzottakat kommentálja? Miért ne lehetne az országnak olyan kormánya, amely végre vállalja a felelősséget saját hibáiért és nem mutogat az unióra, az euróra, az evolúcióra és a gravitációra? Miért ne lehetne felnőttként viselkedni és a választópolgárt is felnőttként kezelni? Miért ne lehetne végre eldönteni, hogy mi a szart is akarnak? Na ez lenne az, ami szokatlan, de nem értelmetlen.

Mit gondolhatott Orbán? 

Reggel belenézett a tükörbe, és elgondolkodott, hogyan is lehetne az utóbbi időben lagymataggá vált szabadságharcot folytatni, főleg annak fényében, hogy már mindenki a képzeletbeli tárgyalóteremben ül, s nyálazza a plajbászt, amivel alá fogják írni a békeszerződést. Végül is Napóleon is vissza jött Elba szigetéről, nekem is összejöhet még egy kisebb csata - morfondírozott. Összedugta fejét a másik kiváló hadvezérrel, és megszületett a nagy ötlet: csináljunk egy kamu IMF listát, tele olyan követeléssel, amire totálisan kiakadnak 1) a nyugdíjasok 2) a melósok 3) a kismamák. A többi csürhe nem érdekes, ez elég nagy bázis. Na, ezt lenyomjuk a Nemzetnek, aztán jössz te, és mint megfontolt államférfi megmondod, hogy nem hagyod, hogy idegen hatalmak sanyargassák a népedet, blablabla - mondta a tanácsadó. Ez a kis bohóckodás nem kavar majd nagy port, elvégre a semmi lesz visszautasítva és hát ugye semmi mínusz semmi, az semmi.

Mit gondolhatott Piac?

Piac sajnos nem olvas Magyar Nemzetet, hanem helyette Financial Timest, és az MTI helyett is inkább a Reutersre támaszkodik. Vagyis Piacnak halvány fogalma sem volt arról, hogy kamu listák bukkantak fel Magyarországon kamu kívánságokkal. Ő csak ült, kávéját kavargatva, majd meghallotta, hogy kedvenc bóvilórszágának miniszterelnöke harmadszor (vagy ki tudja, hányadszor) haza zavarta az IMF-et mindenféle figyelmeztetés vagy előjel nélkül. Pedig már mindenki megvette a repülőjegyet, lefoglalta a szállodát, lemondta az őszi programjait, hogy Budapestre jöjjön tárgyalni. Erre meg... Basszus, fiúk, ezek tényleg hülyébbek, mint a görögök, húzzunk innen, keressünk egy nyugisabb bóvlit. Moebiusnak legfeljebb majd összedobunk egy nyaralást Krétára, ne búslakodjon.

Mit gondolhat az IMF?

Alapvetően ők sem Magyar Nemzet előfizetők, de legalábbis a kelet-európai felelősök nyilván ismerik már annyira ezt az országot, hogy tudják: érdemes a meghökkenés előtt legalább egyszer körbenézni. Orbán hazaküldött? Hmm, na nézzük meg a legfrissebb közvélemény kutatásokat, hátha csak esett kicsit a népszerűsége, és azért kellett a feszkó. Nem? Valami más? Lista? Milyen lista? Én? Én ugyan nem. Visszautasítja? Aha, értem. Vagyis nem értem, de mindegy. Jó, igyunk egyet az ijedtségre. Azt hiszem, Budapesten első dolgom lesz venni egy üveg töményet.

Mit gondol a választópolgár?

Mariska néni: Tejóisten, tegyünk el befőttet, Klárikám, nem lesz itten már nyugdíj, csak az a kis lekvár, meg talán lecsó, ha várunk kicsit, a fonnyadt paprikát csak elhozhatjuk kevesebbért. Az a drágaember is egyre fáradtabb, látom a szemén, de szívesen kivasalnám az ingit, olyan gyűrött. Jaj, hát csak sikerül neki megkapnia azt a pénzt, hogy tán marad is valami a kamrában.

T. József: Maraggyámá, Jolán! Ezek itt jönnek majd, aztán azt hiszik, vihetnek mindent elfele. Azt se tudják, hol van Miskolc, mégis belepofáznak, hogy menjen-e onnan vonat vagy se. Erről szól ez, nem érted?

Prof. dr. BCG: Approximatíve az a konklúzió, hogy az etatista attitűd inadekvát ebben a konstellációban. Ennek realitását pedig banálissá kell tenni, mert ha a helyzet akuttá válik, irrevezibilis folyamatokba lehetetlen lesz interveniálni.

Cs-né Irma: Jézusom, Jockey eladta Southforkot!

Ha Orbán Viktor a SimCity nevű videojátékkal játszana, fix, hogy az általa irányított város már rég elnéptelenedett volna. Nagyjából a különadók bevezetésénél, de a szuperbruttó mégsem kivezetésénél aztán már tuti azzal honorálták volna a lakók a remek ötleteket, hogy átcuccolnak a szomszédba. Egy kísérletet mindenképp megérne, mi történne a játékban, ha végig vinnénk az orbáni ötleteket - az egyszerűség kedvéért csak a hetvenféle adózást érintő változást. (Ha valaki elvégzi a kísérletet, legyen szíves az ötletadó bejegyzést említse majd meg az eredmény publikálásakor. Köszönöm.)

A probléma nem az, hogy rossz fejség a multinacionális cégeken verni el a port, s nem is az, hogy hülyeség volt vagy sem a családi adózás bevezetése és az szja egykulcsossá tétele. A 27 százalékos áfa, a tranzakciós illeték, a chipsadó sem önmagukban, de még együttvéve sem okoznának feltétlenül katasztrófát. Az sokkal inkább, hogy mindezt ész nélkül sikerült kitalálni és bevezetni. Nem az áfa mértéke a kérdés. De ha adótörvényeket vidéki polgármesterek terjesztenek be, akkor jön a rigójancsi, ami 18 százalékkal áfázik, ha elviszik és 27-tel, ha helyben fogyasztják.

A legújabb ötlet szerint tovább kell csökkenteni a jövedelemadót és a társasági adót. Jelenleg az egyik 16, a másik 10 százalék. Mi is a cél a további csökkentéssel? Szemmel láthatólag eddig nem jött be az az elképzelés, hogy ha kevesebb lesz az adó, akkor többen fognak fizetni, tehát ezzel kár megint próbálkozni. Akkor? Ja, hogy csökkentsük a terheket. Jó. Akkor is csökkennének a terhek, ha nem lenne tranzakciós illeték, chipsadó, biztosítási adó és 27 százalékos áfakulcs. Arról nem beszélve, hogy remek dolog ez az szja csökkentés, kivéve, ha közben az egyéni járulék terhei emelkednek - legutóbb ugyanis ez történt.

A társasági adó az szja mellett egyfajta szent tehene a kormánynak. Ha kedvezni akar a vállalkozásoknak, akkor itt hajt végre csökkentést, leszögezi, hogy emelni sosem fogja, ezt lobogtatja, hogy lám, milyen kedvező. Hát igen, de mondjuk osztalékadóval együtt már nem annyira jó, ha pedig a cégek egyéb terheit is hozzáadjuk, akkor meg aztán tök mindegy, momentán a társasági adó mekkora. Társasági adót csökkenteni recesszió idején nagyjából olyan, mintha azt mondanák: fusd le a marathont, a végén kapsz egy sört meg egy steaket, ja, útközben nem adunk vizet. Remek dolog, hogy az eredményt kisebb mértékben adóztatná a kormány, de nem tűnik fel, hogy a cégeknek nem ez a fő gondjuk, hanem hogy összejön-e nullszaldó? 

A gond leginkább az, hogy két év után sem látszik, mit is akarnak az urak. Nem 1,5 millió munkahelyet? De ennek ugyan mi köze van a társasági adóhoz és az szja-hoz? Ha munkahelyet akarnak, akkor a munkaadót érintő bérterheket kellene csökkenteni. És tényleg nagyon szép, hogy a pályakezdők majd kevesebbe kerülnek, de az a 3,8 millió, aki most is munkavállaló, változatlanul ugyanolyan sokba kerül majd. Családbarát adózást akarnak? Az meg hogy jön a munkahelyterméshez? A nők szüljenek élethosszig, hadd sokasodjék a nép, vagy menjenek dolgozni? Mindezt ráadásul akkor, amikor lényegében leállt a gazdaság. 

Egy kicsit úgy működik a kormány, mintha az egyszeri vurstliba járó három nagyfröccs után a céllövöldében a három pálcás csodát két lövéssel akarná ellőni. Azt a havert, aki szerint jobb lenne egy pálcásra menni, mert annál kétszer is próbálkozhat, jól szájon vágná, hazafelé pedig a céllövöldésre haragudna, mert félrehordott a puska.

"Hazánk évtizedeken keresztül volt a guminyúlágazat vezető, meghatározó tagja, s most ismét az lehet" - mondja a miniszter a szalagátvágás előtt. A nemzetiszín szalag libben egyet, a ragyogó szemű fotósokkal körül véve a miniszter és a Magyar Guminyúl Zrt. vezérigazgatója, Strochmann János belép az új egységbe, amelyet állami támogatásból újítottak fel. A régi üzem elég korszerűtlen volt már, a vállalat nem tudta tartani a lépést a konkurenciával, a bizonytalan környezet miatt ráadásul sok gumitermelő inkább külföldön próbálta meg eladni az alapanyagot, mert a Magyar Guminyúl csak 180 napra volt hajlandó fizetni.

"Már ha fizet" - teszi hozzá Prohák Ödön, a környék egyik legnagyobb kaucsuk ültetvényének tulajdonosa, s mivel biztos benne, hogy ez a mondat nem kerül bele a tudósításokba, köp egyet és elfordul. Más gumitermesztők nem látják ennyire rossznak a helyzetet. Ők örülnek, hogy egyáltalán van hova eladni a gumijukat, ami nagy szó az évek óta folyamatosan szűkülő piacon. Gondok máshol is vannak, s a Magyar Guminyúl Zrt. valószínűleg még erős állami támogatás mellett sem tud minden problémán túljutni - írja tudósításában a Kétkedő.hu dörzsölt riportere. "Prohák úr, idézhetem szó szerint?" - pillant fel. "Ehh" - feleli Prohák, amit a riporter nemként definiál és kihúzza az inkriminált mondatot: "Nagy szar ez, nem megmentés".

A Magyar Guminyúl Zrt. három, korábban ágazati problémákkal küzdő üzem összevonásával jött létre. A Dombóvári Nyúl Zrt., a Délegyházi Gumiüzem Kft. és a Vásárhelyi Guminyúl Zrt. egyesült, 25 százalék plusz egy szavazat állami tulajdonrésszel. A volt cégek így megmenekültek, a vállalatvezetőknek azonban el kellett fogadniuk, hogy a fejlesztésért, támogatásért cserébe új vezérigazgató jön, ők pedig helyettesként dolgozhatnak tovább. A volt vezérek ebbe bele is egyeztek. Nem is csoda, számukra ennél kényelmesebb megoldás nem is születhetett volna. Az egyesítést szentesítő szerződések megkötését követő ünneplésen állítólag egyikük jelentősebb alkohol elfogyasztása után kijelentette: Kámpicsor bekaphatja, az állam mindig többet tol majd, mint ami neki van.

Kámpicsor József az Egyesített Guminyúl Zrt. elnök-vezérigazgatója. A vállalatot évek alatt építette fel, apránként vásárolta meg a környékbeli kisebb üzemeket, s azokat pénzügyileg rendbe tette. Saját gumiültetvényt is fenntart a vállalat, ám emellett az üzemméret megköveteli plusz alapanyag beszerzését is. Kámpicsort számtalan esetben vádolták azzal, hogy visszaél erőfölényével, hogy cégeit vitatható módon arra is felhasználja, hogy más iparágakban teret nyerjen. De egyrészt ezt bizonyítani nem lehetett, másrészt senki sem akart komolyan belekötni soha Kámpicsorba, így ezek a felvetések sosem bírtak igazán nagy jelentőséggel. Meg aztán mindegy is, a bolt megy, a vállalatok hozzák az elvárt eredményt.

"Szar ez. Nagy szar ez" - folytatta Prohák Ödön immár a Botló ló névre keresztelt kocsmában, miután az utolsó öltönyös is elhagyta a várost. "Tudod mi lesz?" - kérdezte inkább magától, de Nyári Pirike, az alig húszéves pultoslány, aki nagyon szerette volna ezt az állást véglegesben is megszerezni, rámeresztette nagy buta szemeit. "Mi?"

"Mint a Gumikacsával" - mondta Prohák, s mivel észrevette a bizonytalanságot a lány szemében, folytatta. "Amikor magácska még nem is élt, az országban csodálatos volt a gumikacsagyártás. Kívánni sem lehetett jobbat. Aztán a vállalatok magánkézbe kerültek, kivéve egyet. Ott nem változott semmi. Az egyre nagyobb szart egyre kisebb lapáttal kellett lapátolni, már ha meg nem sértem." Felpillantott, Pirike megbotránkozás nélkül, elragadtatva nézte, és várta a folytatást. "Tudja, mi lett, Pirike?" "Nem, Ödi bácsi." "Mind eltűnt. Tönkrement." "Mind? De miért?" - kérdezte majdnem felsikoltva Pirike. 

"Képzelje el, hogy szemben nyílik egy kocsma." "De minek? Ez is alig megy" - mondta Pirike, de Prohák folytatta. "Az nem számít, nyílik egy és kész. Magácska mennyiért adja a fröccsöt? Százötvenért. Na, ő adja majd százhúszért. Tudja-e, mi lesz?" Pirike értetlenül nézte egy pillanatig. "Hát... sokan odamennek majd, mondjuk maga talán nem, de sokan. Mi meg tönkremegyünk... de ő is, százhúszból nem jön ki, az tuti." Prohák bólintott. "Nem is. De őt támogatja a polgármester. Kifizeti a számláit, hozza neki a szódát. A Botló ló tönkremegy. Aztán ő is, ha a polgármester már nem lesz polgármester. De kocsma az itt többet nem lesz."

Pirike körbe nézett. "De ez...ez...ez..."

Az első félév végén már csak 75 136 tagja volt a magánnyugdíjpénztáraknak - írta a Világgazdaság a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) adatai alapján.