A cigarettára kivetett adót az egészségügyre fordítják - mondta a minap a Fidesz nagy tudományú alelnöke, a forintguru, Kósa Lajos. Korábban meg a reklámadó bevételt ígérték oktatásra fordítani, a csipszadóról nem is szólva. Ezek hátterében egyszerű politikai demagógia áll, hiszen ha azt mondjuk, hogy a csöcsmutogatós RTL által befizetett adóból cigány kisgyerekek kapnak tankönyveket, akkor mekkora állat már az, aki ezzel nem ért egyet. Ami persze így is van, aligha akarja az RTL megfosztani a cigány gyerekeket a könyvektől, s ugyanez igaz a gennyes dohánygyárakra és csipszgyártókra és a magatehetetlen betegek ellátására.
De az adóbevételek címkézése ezen túlmenően is érdekes jelenség. Mert az olyan jól néz ki, olyan transzparens, hogy tessék, mi az áfa 12,5 százalékát a kutyák és a macskák békés egymás mellett élésére fordítják, vagy tök mindegy, mire. Ezzel nyomon követhető és számon kérhető a kormány és az állam működése: hiszen nem mindegy, hogy az jövedelemadóm mekkora része megy el az államapparátus dologi kiadásaira.
A magyar költségvetésben tradicionálisan címkézett bevétel a nyugdíj és egészségbiztosítási járulék, az egészségügyi hozzájárulás, a munkaügyi (most éppen munkaerő-piaci) járulék, a rehabilitációs hozzájárulás és a szakképzési, valamint az innovációs járulék. Praktikusan külön kis költségvetése van a nyugdíjkasszánnak, az egészségkasszának, a munkaerő-piaci (foglalkoztatási) alapnak és az innovációnak. Utóbbi leginkább azért fontos, mert az állam a cégek által befizetett adó arányában járul hozzá a kutatás-fejlesztéshez.
Ezek közül - már a bevételek mértéke miatt is - a nyugdíj és egészségkassza a legfontosabb. Ez mutatja meg, hogy mennyi juthat nyugdíj, gyógyszer, kórház és egyéb kiadásokra, táppénzre estébé. Ha többet költünk, mint a bevétel, akkor az a rendszer túl drága, nyugdíjkassza esetében pedig fenntarthatatlan. Egyszerű ez, mint a zsákban futás. A saját büdzsé súlyt és komolyságot ad.
Valójában persze nem. Jóllehet addig, amíg az alkotmány az állam kötelezettségeként írta elő a gondoskodást az elesettekről, nyugdíjakról, szociális ellátásról, még ez volt a legegyszerűbb mód arra, hogy ez a kötelezettség garanciát is kapjon. Ezzel szemben ma már nem járulékot fizetünk, hanem szociális hozzájárulási adót, s az alaptörvényben kábé az szerepel, hogy az állam lehetőségéhez mérten gondoskodik az elesettekről. Mivel a fizetni való már nem járulék, hanem adó, szabadon elkölthető. Így összességében a nyugdíjkassza mint olyan semmire nem ad garanciát. Annyi előnye van, hogy deklaráltan nullszaldósra kell kihozni, ami egyértelműen megmutatja a finanszírozás hiányát.
A többi címkézett bevételnek azonban tényleg semmi értelme. Ha az állam jóhiszemű, és tényleg a címkéknek megfelelően akarja elkölteni a bevételeket, akkor a költségvetés túlságosan merev lesz, nem lehet normálisan tervezni, mert mindig ott lesz valami útban. Nem azonnal, hanem tíz év múlva, amikor már csak a szokás tartja ott azt a címkét. Aminek a neve mondjuk alapfokú oktatás vagy sürgősségi betegszállítás. Amelyet ha felszámolna egy kormány, az ellenzék a demagógia minden mocskát rázúdítaná, hogy ugye hogy ugye. Pedig csak egy kiüresedett vackot iktatnának ki. Nagyjából olyan ez, mint egy régi lakás átalakítása. Valaha nyilván volt értelme a kéménynek, de most már padlófűtés van. Azt a szart viszont nem lehet kidönteni, így ott fog virítani az amerikai konyhás nappalink közepén.
Az ilyen extra bevételek és felhasználások túlzott adminisztrációt jelentenek, amit simán ki lehetne bekkelni. Ha a kormány ahhoz tartaná magát, hogy összességében meghatározott összeget költ adott célokra. Ha a rendszer transzparens, ahogyan a mienk nem az, akkor címkék nélkül is végig lehetne venni, mire mennyi megy el. A pitiáner adók címkézése pedig a legértelmetlenebb dolog, amit kormány csak kitalálhat. Minél kisebb ugyanis egy adó bevétele, fajlagosan annál többe kerül beszedni azt. Hiszen ezeket külön kell nyilvántartani, számolni, ellenőrizni és behajtani. Plusz a költésnél is hasonló költségek merülnek fel. Egy kétezer-milliárd forint bevételt hozó adó működtetése sokkal olcsóbb. Ezért valójában a szektoradók és egyebek borzasztó költségesek - főleg azok, amelyek a lakosság működéséhez kötődnek.
A mostani címkézés, főleg a csipszadó, reklámadó, biszadó és baszadó, felügyeleti díj és egyéb piti bevételek leosztott felhasználása pedig annyira költséges, hogy értelme sincs kiszámolni. Egyenként pár tízmilliárd forintról van szó, már eleve ekkora bevétel reményében külön álló adót sem érdemes kitalálni, ám ennek visszaosztása is legalább ennyire bonyolult.
Vagy nem. Viszont akkor parasztvakítás az egész. Ha nem történik meg a részletes adminisztráció, ahogyan az egészségkassza esetében, akkor az egész egy bazi nagy kamu. Már eleve gyanús, hogy a foglalkoztatási alap bevételeinek töredéke megy effektív foglalkoztatásra, a nagyját elszórják ide-oda. Lehet ilyet, csak akkor nem kell azt mondani, hogy ez ilyen alap. Ha egy állam oktatásra, kortárs művészetre vagy teveidomításra akar költeni, akkor úgyis talál erre forrást, tök felesleges ezt nemzetiszín szalaggal átkötni. Erre való a költségvetési törvény. Arról nem beszélve, hogy ma gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, hogy ezek a szalagozott bevételek végül mire mennek el. Ez elég jól látszik az szja egy százalékának felajánlásaiban is. Az állampolgárok deklaráltan a parlagfű mentesítésére ajánlottak fel több milliárd forintot, ám egyetlen olyan év sem volt, amikor ennek felhasználását meg lehetett volna tekinteni. Akkor meg minek ez az egész hazudozás?